kamásli

"Nem porszemek vagyunk, hanem mind csillagok" (WYB)"


Hozzászólás

világ

Hogyan lehet a lélek hallhatatlan, ha minden múlandó?

A lélek egy Istennel, a teremtő tudattal, a mindenséggel. Isten teremtette az univerzumot, melyben élünk és még számtalan más univerzumot. A lelkek Isten, vagyis a végtelen tudat részei, így hallhatatlanok. Egyek vagyunk Istennel, mindenkiben benn rejtőzik az Isteni önvaló. A lelkek tapasztalásával Isten tapasztal. Végső soron a lelkek szeretnének kiszabadulni az inkarnációk sorából és visszatérni a test nélküli tudat “terébe”.

Lehet, hogy a lelkek inkarnációi nélkülözhetetlenek az univerzum bolygóin élő lények életéhez, fejlődéséhez? Lehet, hogy Isten az általa teremtett fizikai univerzumot a lelkek inkarnációival, tölti meg élettel, vagyis Isten saját magával tölti meg a lényeket, beburkolva így az Isteni tudat burkába az univerzumokat?

Lehet, hogy Isten a mindenség maga, és a saját, mindent magába foglaló mindenségébe hozta létre a fizikai világokat, a lelkek egyfajta tapasztalására? Isten tapasztal bennünk. Lehet, hogy nem a lelkek inkarnálódnak a fizikai testekbe, hanem a mindent jelentő tudatban jöttek létre a fizikai világok? Ahol a lélek csoportosulások hozzák létre maguk körül a fizikai testeket? Nem, nem hiszem.

A csecsemő megszületéséig az édesanyja testében, az ő kegyelmére bízva él. Az első lélegzetvétel az első saját prána bevitel a testébe. Egész odáig az édesanyjától kapta ezt is. A lélegzés köt össze a mindenhol jelen lévő pránával, chível, életerővel. És lelked e földi inkarnációt, a viselt testet az utolsó légzéssel hagyja el. A légzés köti a lelket jelen inkarnációhoz.

A légzés testi funkció, de lényege mégis spirituális. A lélek testben tartása.

Namaszté. Üdvözöllek téged, a benned lakó lelket. Eredetileg a Namaszte köszönést úgy értettem, hogy üdvözlöm a benned lakó istenit, amit a benned lakó jóval azonosítottam, mert nem értelmeztem a benned lakó lélek fogalmát a benned lakó Istennek. Amikor a lelket üdvözlöm, akkor Istent üdvözlöm, még akkor is, ha tudom, hogy mennyiségileg, minőségileg nem azonos a kettő (nem, minőségileg sem, hiszen a teremtőképességük mértéke sem egyezik). A halál után a bennünk lévő isteni önvaló visszatér a forráshoz, mint vízcsepp az óceánba? Nem, akkor az emlékekkel rendelkező lélek és szellem nem tudna újjászületni. Ez a hasonlat nekem nem azt mondja, amit szeretne.

A mesterséges intelligencia a lélek nélküli lény? Különböző fejlettségi fokokon. A Dalai Láma szerint miért ne költözhetne a lélek egy robotba?


Hozzászólás

Fekete lyuk

Minden egyes kis esemény, mely az első szúrásból következik újra és újra sebet ejt. A védekezéshez kell a közömbösség, de ez olyan, mintha fekete lyuk keletkezett volna a szívem egy részén. Egyre mélyebb és behúzza lassan az erőmet is.

“Mert ez az út” Mármint a szenvedés. A többi az, ahol tartok.


Hozzászólás

Az út a fontos vagy a cél

A cél fontos, hiszen – ha tudatos vagy, akkor – kisebb, nagyobb céloknak rendeled alá tetteidet, gondolataidat, és annak érdekében éled a napokat. Egy külső fókusz, mely saját értékrendeden belül jön létre, irányt mutat. Nélküle sodródsz a hétköznapokban, így ennek elkerülése érdekében nélkülözhetetlen. A cél alatt azonban általában valamilyen eredményt, valamilyen elérendő dolgot, tárgyat, pozíciót, hatalmat vagy vagyont értenek az emberek. A várt eredmény pedig vagy elérhető vagy nem, jellemzően rajtunk kívül is számos tényezőtől függ. Az út viszont, ami egy adott cél érdekében megtételre kerül, mindig változtat a személyen is. Az ember fejlődésében, élete fonalában az út és a megtett úton szerzett tapasztalás egy belső hozomány, és fontos az, amivé változtat. A bejárt út testesíti meg a változást benned. Ebben a meggondolásban az út az, ami történik az emberrel, és nem a cél. A spirituális gondolkodás mentén az ember nem vár határozottan egyfajta eredményt, illetve nem csak dologi eredményt vár, és végképp nem gondolja, hogy azt birtokolni fogja vagy birtokolni akarja.

Ha a cél egy morális cél, akkor a cél megfogalmazása önmagában is értékes, ha nem éred el maradéktalanul, akkor is hasznos az út, amelyet megteszel annak érdekében.

Az idézet a távolkeleti tanítások része, s mint ilyen mélyebb értelme is van a fentieknél. Az út a fontos, nem a cél. Az út a fontos, nem az eredmény. Amikor a célunkat elérjük, valamiféle eredményt is elérünk, lehet kézzel fogható, dologi, anyagi, hatalmi természetű valamilyen társadalom számára hasznosnak vélt eredmény, vagy saját fejlődésünk mutatója, a céltól függően. Ezután hajlamosak vagyunk azt birtokolni, sajátunknak tekinteni. Azt gondoljuk, hogy a megszerzett dolog, hatalom, pénz vagy egy barát, szerelem, társ, gyermek a mienk. Vagy büszkeséggel tölt el a tettünk, elismerést, dicséretet várunk érte vagy miatta. Birtokolni akarjuk, kötődést alakítunk ki vele kapcsolatban. A Jóga Szútrák pedig azt tanítják, hogy semmi sem a miénk. Minden átmeneti. Az anyagi világban átutazó lelkek vagyunk. A kialakított kötődés (végső soron már maga az is, ha vágyunk valamire) végül fájdalomhoz vezet. Ebben az értelemben azért nem elsődleges a cél (az eredmény), mert amit elérsz, nem a tied. Ez nem azt jelenti, hogy a cél nem fontos, de megfelelő célokat kell kitűzni, és az elért eredményt helyén kell kezelni.

A Bagavad Ghítában Krsna azt mondja: “Csak a cselekedethez van hatalmad, annak eredményéhez nincs”. Ha a cselekvésre fókuszálsz, az elméd a jelenben van. A cselekvés az egyetlen amit tehetsz. Ha az eredmény motivál, az szenvedély alapú működés. Mindannyiunk életében van egy sorsszerű tényező, aminek az elrendezése nem a mi kezünkben van.

Dóka Róbert azt mondja: Minden cselekedeted a lehető legjobb, amit tehettél. Az adott pillanatban nem voltál többre képes. A kérdés az, hogy miért volt ez a legjobb éned abban a pillanatban?

https://csillagzat.blog.hu/2014/02/01/latszat-bolcsesseg_az_ut_a_fontos_nem_a_cel


2 hozzászólás

Aparigraha

A nem ragaszkodás törvénye, az elengedés. Talán ebben az életben az elengedés az egyik leckém. Minden erre mutat.

Amíg nem láttam a lányom horoszkópjában, hogy külföldön fog élni, addig magamat hibáztattam. Mikor ezt az állást tanultam kínai asztrológiából, és kiolvastam a képletéből olyan érzés volt, mintha egy kő esett volna le rólam. Nem az én hibám, hanem előre elrendeltetett? Egyre szűkebbnek látom a szabad akarat, a szabad választás terét. Az életemben minden oda vezet, hogy ne ragaszkodjak a dolgokhoz, ne ragaszkodjak semmihez? Az nem érzelem mentesség? Szeretni mindent és nem szeretni semmi konkrétat és senkit különleges módon? Hogy szerethetsz úgy, hogy semmilyen kapcsolódásod ne legyen az adott dologhoz, személyhez? Az nem kívülállóság? A cél, hogy kívülálló legyél? Ahogy Nagy Melinda mondja mindenki egyedül járja az útját az inkarnációkban? Ennek ellentmond amit a lélekcsaládokról, a lelkek életeken keresztüli kapcsolódásáról tapasztaltam családállításokon. Azt hiszem csak a kérdések szaporodnak. Szeretném hinni, hogy a mennyiségi növekedés itt is minőségi változásba csap át, és megértek dolgokat egyszer.

Vajon mennyi beleszólásom van abba, hogy közelebb kerüljek a nem ragaszkodás törvényének megértéséhez és megéléséhez. Olyan, mintha semmi nem lenne. A dolgok csak jönnek elém az életemben. Nem olyan, mintha választásom lett volna a spirituális utam terén. Vissza kell mennem pár napra Krisna Völgybe. Teljesen mindegy, hányszor mantrázok, pont annyiszor, ahányszor meg van írva. Fiatal koromban pont ezt nem kedveltem a vallásos emberekben. Minden felelősséget másra, istenre, sorsra vagy sorscsapásra hárítanak, így ki lehet bújni a felelősségvállalás alól. Oké, nem ezt akarom, de a választásaim nem előre elrendeltetettek? Azt is mondhatom, hogy a lelkem a fejlődés azon szakaszában van, amikor ezeket a döntéseket tudja meghozni. Az életem középső 30 évében a családom determinálta a tetteimet. Egyáltalán nem volt időm, terem magamra. Csak a létfenntartás, az utódnevelés töltötte ki a napjaimat. Ez a jelen inkarnáció fizikai aspektusa, a test szükségletei, az ösztönök, melyekkel a földi lét egy kényszerpályára helyez. Az életcsapda.

A segítség mindig velem volt, így utólag látom. Krisna völgybe születni lehet, vagy a párkapcsolat előtt odaérni. Ha párod van, akkor együtt legalább lélekben.


Hozzászólás

Álom – 3

Hajnalban megjelent az anyai nagyanyám és a családjából néhány személy. Álmomban tudtam, hogy kik ők, de mire felébredtem már csak a nagyanyámat tudtam beazonosítani. Azt mondták, hogy eljöttek hozzám. Nem tudom, hogy miért, de azt gondolom, kapcsolatban van a dolog azzal, hogy egy hete elkezdtem rendszeresebben meditálni. Eljöttek és egyszerűen jöttek befelé, és kitöltötték a teret. Én örültem, olyan volt, mint egy régóta várt találkozás. És sírtam álmomban. Kértem a mamát, hogy maradjon velem, és azt mondta, pár napig marad. Kértem még, hogy a családjukból eredő olyan mintákat és rám tett terheket vigyék el. Ezt már tudatosan csináltam, de nem kaptam rá semmilyen reakciót. Igazából nem tudom, hogy milyen célból jöttek, és hogy vártak-e tőlem valamit. Úgy érzem, még itt van a nagyanyám. Igen.


Hozzászólás

Igazságérzet

Az embernek van egy képe a világ igazságos működéséről. A hétköznapi kis igazságokra és igazságtalanságokra gondolok. És az emberek többsége azt hiszi, hogy az általa vágyott rend az általános érvényű igazság – értsd, “így kellene működni a világnak”. Számtalan alkalommal érzek neheztelést, haragot, elégedetlenséget, amiatt, hogy a közvetlen világom nem az én igazságérzetem szerint működik.

Ez akkor is így van, ha tudatos vagyok abban, hogy mindenkinek saját igazságrendje van; tudatos vagyok abban is, hogy sokan a saját vélt érdekeiket a saját helyesnek tartott idealizált rendjük elé helyezik, valamint nyilvánvaló számomra, hogy mindenki kettős, hármas stb. mércét használ.

Talán ismered a tanmesét a két kivégzés előtt álló elítéltről. Az egyiket az utolsó pillanatban felmentik, mire a másik őrjöngve követeli az igazságot, miszerint hogy őt is mentsék fel, vagy a másikat is végezzék ki. Érthető a kérdés, miért lenne jobb, ha a másik ember is meghalna, ha mi így is, úgy is meghalunk?

Honnan a gondolat, hogy az egyenlősdi egyenlő az igazságossággal? Persze az egyenlősdit csak a nálunk jobb helyzetben lévőkkel kapcsolatosan várjuk el, a rosszabb helyzetben lévőkkel vagy nem foglalkozunk, vagy megmagyarázzuk, nekik miért ott a helyük, ahol, vagy csak azt gondoljuk, az nem a mi dolgunk, nem tehetünk semmit.

Mióta elkezdtem leírni a gondolataimat, a témák egyenes úton vezetnek engem egyfajta buddhista vagy sztoikus szemlélethez.


2 hozzászólás

Nélkül

TRANSLATE

Én, Wei Wuxian azt kívánom, hogy bűntudat nélkül, mindig az elesetteket védelmezhessem.

Bűntudat nélkül?

Rendszeresen jönnek szembe velem ázsiai sorozatokban olyan mondatok, amik elemi erővel megütnek. Sosem gondoltam végig korábban, hogy az elesettek védelmezése önmagában nem elég. Miért azt kéri Wei Ying, hogy bűntudat nélkül? Miért lenne bűntudata az elesettek védelmezése közben? Választ ad a sorozat cselekménye.

Jószándékú tettek közepette is könnyű belecsúszni abba, hogy másokkal igazságtalan az ember. Egy adott személy felé irányuló jószándék mindig érint kisebb vagy nagyobb mértékben más személyeket.

Hogyan lenne képes bárki minden következményt előre látni? Mérlegelni minden hatást, mely bekövetkezhet? Hogyan görgetődik tovább tetteink következménye, melyekre minden ember a maga módján reagál?

Hogyan nyúlunk bele tetteinkkel más emberek életébe?

Hogyan összegződnek a szándékok és tettek a globális folyamatokban, tudatban, erkölcsben?

Más.

Egy állításon kellett a következőt mondanom: “Tiszteld a másik embert, felsőbbrendűség érzése nélkül.” És tényleg. Olyan könnyű kimondani azt, hogy tisztellek, vagy megadom a tiszteletet, miközben hozzá gondolunk negatív, lekicsinylő árnyalatokat.

Valahogy mindent lehet jól és lehet rosszul csinálni, és a kettő közötti értékek végtelen szintjén. Hogyan találhatjuk meg az iránytűt? Azt mondja Lan Wangji “Tisztán kell tartanunk a lelkiismeretünket.” És ez elég? Az ember értékeit megmutatják a szándékai?

A szándék, vagy a tettek következményei? Mi az értékmérő?


Hozzászólás

Lojalitás

Kik a lojális emberek? Ők miért azok? Milyen szintjei vannak a lojalitásnak? Mi köze a lojalitásnak a tisztességhez?

Én azt gondolom magamról, hogy a végsőkig lojális vagyok. Vajon ez összefüggésben van a szabálykövetéssel? A szabálykövető emberek között többen vannak, akik lojálisak? Én miért vagyok szabálykövető, és miért vagyok lojális? Miért tartom magam ezekhez az értékekhez, ha tudom, hogy a másfajta viselkedés másoknak számtalanszor előnyt jelent.

Maradok most a lojalitásnál. Aki pletykás, az nem lojális. A pletykásságot inkább arra értem most, aki sokat beszél. Magáról, másokról, folyton a saját hangját kell hallania. (Igen, pletykás, ez mégis a hagyományos értelmezés nem kell szépíteni.) Újra és újra ugyanazt a dolgot elmondva. Miért fontos számukra az, hogy állandóan beszéljenek.  Honnan van az a meggyőződésük, hogy meg kell mondaniuk folyton mindenkinek a tutit. Miért reagálnak bizonyos emberek a beszélgetésben azonnal úgy, hogy saját hasonló helyzetüket felhozzák? Illetve sok embernek miért nehéz egy helyzetről, egy adott témáról annak hatáskörén belül beszélni?Olyan sok mindenbe belefáradtam. Ez is az egyik.

Az egyik barátnőm a hét egy adott napján rendszeresen beszélgetős, találkozós kocsmázást szervezett, csak lányoknak, nőknek. Ő volt a program szervezője, a lelke évekig. Egy időben én is gyakran elmentem. De aztán megváltozott az élethelyzetem, és lassan elmaradoztam. Még a programban aktívan részt vevő koromban „ütött meg” az a mondat, hogy „nem baj, ha ma nincs itt XY, így ma őt jól kibeszélhetjük”.  És tényleg ez volt a szint. Mielőtt ennek mélységeit és következményeit megértenénk, gondoljunk a Lan Klán szabályára: távollévőkről nem beszélünk.

A közelmúltban is belefutottam abba, hogy akiről azt gondoltam, hogy lojális velem, az nem így tett. És ismét végiggondoltam, hogy hiszen nekem is mindenkiről beszélt. Ő az a típus, akinek folyton hallania kell a saját hangját. Hogy gondolhattam, hogy más szituban más személyekkel másképp viselkedik. És itt ért véget az, hogy megosztottam vele a gondolataimat, a terveimet, és minden mást, ami velem történik. viszont azóta hallgatnom is nehezebb.

Újra és újra szembe jönnek velem a leckék, és oly kevés a számomra igaz ember.

Azt gondolom, hogy az emberek értékrendjében nem szereplő értékeket nem is ismerik. Vagy csak elvárnák ugyan a másik embertől, de nem gondolnak bele, hogy ők adott szituban éppen másképp viselkednek? Ez is milyen fura. Mi az, hogy „az emberek értékrendjében nem szereplő értékek”? Ki dönti el mi az érték? Talán én? A számomra értéket jelentő viselkedésformát hogyan várhatnám el másoktól? Számukra más az érték. Lehet, hogy azt tekintik értéknek, hogy mindenkinek megmondják a tutit, vagyis segítenek. Megosztják az okosságukat másokkal. Ó, ez tiszta szarkazmus részemről. Imádom. És máris belefutottam abba, hogy minősítem ezt a viselkedést.

Tisztességes dolog-e, hogy mivel nem engedett el a holnapi napra HO-ba a főnököm, ezért minden motivációmat elvesztve, ma nem a munkámmal foglalkozom? Miért is kapom a fizetésemet? A feladataim elvégzéséért, vagy a napi X óra munkahelyemen való jelenlétért? A jelenlétért. És ez rabszolgaságot jelent. A mozgásszabadság korlátozását. A szabadságom korlátozását. És persze semmiben, ebben sincs igazság. Minden munkavállaló azt harcol ki magának, amire képes. Nem lenne ez az eset olyan fájó, ha nem tudnám, hogy a kollégáim hányszor és hogyan dolgoznak otthonról. És amiatt, hogy úgy érzem velem szemben ez nem igazságos eljárás, rosszabb számomra a helyzet.

Hol a lojalitásom határa? Megteszem-e saját értékrendemet felrúgva, hogy amilyen az „adjonisten”, olyan a „fogadjisten”. Illetve megtehetem-e magammal, hogy a fentieket nem veszem figyelembe, és a környezetemben történtekre egyáltalán nem adok semmilyen válaszreakciót?


Hozzászólás

Más világban élünk – 2

Budapest – ebédidő – kimegyek a munkahelyemről a csarnokba ebédelni.

  • Szia! Itt fogyasztásra szeretnék kérni menüben egy tárkonyos zöldséglevest rakott zöldbabbal.

Csodálkozva felnéz a kiszolgáló és azt mondja. – Na, hát így is lehet kérni. Ezen aztán én is meglepődöm, nem szólok semmit, csak megköszönöm az ételt.

Vidéki nagyváros, strand bűfénél.

  • Szia. Egy jegeskávét kérek, és hozzá egy zöldfűszeres. csirkés lepényt légy szíves, itt fogyasztásra – mondom.

Ismét csodálkozó tekintet. – Milyen szépen kérted. – Én így beszélek. Válaszolom.

A változások minden helyzetre kiterjednek. Mivel nem élek túl nagy közösségi életet meglep a két reakció. Másképp beszélnek az emberek, mint én? A tisztelet és az udvariasság hiánya terjedt el. Az emberek nem kérnek, hanem követelnek. Kinyilatkoztatják mit akarnak. Gyakran csak ennyi szóval: egy hot dog. Egyszer a piacon sétáltam, szeretem a piacot. Két nő halad el a virágos előtt. – Holnap lesz pedagógus nap. Veszel a fiad tanítónénijének virágot? – Minek, megkapja a fizetését.

Döbbenet számomra a párbeszéd. És az elmúlt években a dolog kölcsönössé vált. A szülők nem tisztelik a gyermekeik pedagógusait, a gyerekek szintén, és a pedagógusok többsége úgy végzi a munkáját, hogy nem tiszteli, nem szereti a gyerekeket. Ráadásul a pedagógus szakma olyan, hogy ha egyszer lesz egy munkaviszonyod, azt nyugdíjig tartó állásnak tekintheted. Nincs elvárás, illetve nincs semmilyen ellenőrzés, semmilyen retorzió – a legszélsőségesebb esteket kivéve persze. A pedagógus becsukja az ajtót, és azt csinál amit akar. Saját elvárásrendje szerint töltheti el a gyerekekkel a kötelező idejét. És pedagógus pont ugyanúgy a változó társadalmunk része, mint a szülő. Nincs megértés, nincs tisztelet, nincs közösség, mindent a minimális erőfeszítéssel tesznek, csak a saját kényelmük és vélt vagy valós igazuk érdekében tesznek. A változás a régimódi pedagógiai és oktatómunka és a mai iskolai viszonyok között hatalmas. Mindenki másra mutogat, a változás egy-két évtized alatt jött létre, tetten érhetetlen. Az iskolákban a színvonal kritikán aluli.

2023.09.03

Az általánosítás sosem helyes. A fenti sem.


Hozzászólás

Más világban élünk

Állok a vonaton. Nem először. Körülnézek és látom, hogy az állók átlagéletkora lényegesen magasabb, mint akik ülnek. Mint mostanában mindig. Figyelek a testtartásomra, mindkét lábamon egyenlően osztódjon el a súlyom, vigyáznom kell a csípőmre. Fáj a talpam, ezért újra és újra megbillentem a testsúlyomat, falnak támaszkodom, vagy áthelyezem a testsúlyomat egyik lábamra, de azonnal újra és újra figyelmeztetem magam, hogy szimmetrikusan álljak. Bámulok ki az ablakon, nézem a tájat, közben rögzítem magamban változó világunk utazások alkalmával észlelt változásait. A vonatra felszállás már meghatározza a viszonyokat. Először szállnak fel a fiatal és középkorú férfiak, köztük a fiatal nők, az idősebbek talán tolakodhatnának, de látom, hogy az én generációm erre nem képes. Ha magamból indulok ki, azt kell mondanom, hogy az eltérő értékrend miatt. Számomra természetes, hogy felállok, és átadom a helyem, ha nálam idősebb nő vagy egy kismama áll a vonaton. Azért viszont nem vállalom a testi konfliktust (sosem tettem), hogy félretoljanak az ajtó elől bárkit, hogy előbb szállhassak fel.

A hagyományos típusú társadalmat felváltva az utóbbi évtizedekben kialakult egy új világ. Individualista személyek élnek egy területen.

Megszűnt a közösségi létnek az az ereje, amikor az emberek saját indíttatásból támogatják egymást, segítik a gyerekeket, a nőket, a gyengéket, az idősebbeket, a szomszédot, bárkit, aki náluk elesettebb. A napokban olvastam egy cikket arról, hogy egy segítségért kiáltozó nőnek, akit egy férfi kergetett senki sem segített. Az utcán közömbös emberek mellett futott el. Aztán befutott egy üzletbe, bezárkózott a mellékhelyiségbe, ezután hívta ki egy eladó a rendőrséget.

Miért csodálkoznánk? A változásoknak következményei vannak. Hogyan várhatna bárki segítséget, ha ő sem teszi azt? Kivételek persze vannak, de a nagy átlag lesz a jellemző.

Gondolkozom. Vajon az én gyermekeim hogyan viselkednének? És nem vagyok biztos abban, hogy az általam képviselt értékrend szerint. Ez szomorúvá tesz, mert azt gondolom, hogy a változás következményei sok rosszat hordoznak magukban. Hol csúszott el az értékrend? Tetten érhető-e a változás oka? Nem tudom. Nem hiszem, hogy a digitális technikák fejlődése, a mobiltelefonok okozta viselkedésváltozás az oka. Azt hiszem, már korábban elindult a változás. Tetten érhetetlen számomra, de azt gondolom visszafordíthatatlan.